Kioktatás, tanítás vagy tértartás?
Egy személyes felismerés a jelenlétről és a kapcsolódásról
Volt egy időszak az életemben, amikor egyre gyakrabban éreztem azt beszélgetések közben, hogy elfáradok.
Nem vitákban.
Nem konfliktusokban.
Hanem „jó”, tudatos, segítő szándékú párbeszédekben.
A szavak rendben voltak.
A tartalom is.
Mégis volt bennük valami, amitől belül összehúzódtam.
Sokáig nem tudtam megfogalmazni, mi ez.
Ma már tudom, nem a mondatokkal volt dolgom, hanem a minőséggel.
Amikor kioktatnak – és ezt nem az eszeddel érzed meg
A kioktató kommunikáció ritkán durva. Sőt, sokszor kifejezetten intelligens, logikus, „jól felépített”.
Mégis van benne egy közös pont, az, hogy föléd helyezkedik.
Nem kérdez, hanem kijelent.
Nem kíváncsi, hanem értelmez.
Nem veled van, hanem rólad beszél.
Ilyenkor belül megjelenik egy finom, de nagyon pontos érzés:
„Most nem számítok igazán.”
A test ilyenkor mindig gyorsabban reagál, mint az elme.
Feszülés.
Záródás.
Egy lépés hátra önmagadtól.
Ez a kioktatás valódi hatása – még akkor is, ha „igaza van”.
A tanítói minőség valamivel szebb, de még mindig irány van
Sokáig azt hittem, a megoldás a tanítói hozzáállás.
Hiszen az már empatikusabb.
Ott már vannak kérdések.
Ott már nincs nyílt fölérendeltség.
És mégis: egy idő után ez is furán kezdett hatni.
Mert a tanításban, még a legfinomabb formájában is, ott van egy irány:
„van egy következő lépés”
„van egy jobb állapot”
„oda lehet eljutni”
És bennem egyre erősebben jelent meg ez a mondat:
„Én most nem akarok sehova eljutni.”
Nem akarok jobb lenni.
Nem akarok készen lenni.
És nem akarok megfelelni egy fejlődési ívnek sem.
Csak jelen szeretnék lenni abban, ami most van.
A tér, a tértartás az, ahol végre levegő van
A tértartói minőséget nem tanultam meg.
Egyszerűen ráismertem, amikor megjelent az életemben.
Azokon az embereken keresztül, akik:
- nem siettettek
- nem javítottak
- nem magyarázták túl
- nem akartak belőlem „valakit csinálni”
Csak ott voltak.
És ebben a térben valami egészen más történt: elkezdtem kapcsolódni önmagamhoz.
Nem kívülről kaptam válaszokat.
Hanem belülről születtek meg a felismerések.
A tér, a tértartás nem csend.
Nem passzivitás.
Hanem élő jelenlét agenda nélkül.
Miért zavar sokakat a tér, a tértartás?
Mert nem ad kapaszkodót. Nem nyugtat meg azonnal. És nem mondja meg, merre tovább.
Aki tanácsot vár, hiányérzetet élhet meg.
Aki irányt keres, bizonytalanságot.
De aki készen áll arra, hogy önmagával találkozzon,
annak a tér, a tértartás nem üres lesz, hanem megtartó.
Ma már így fogalmazom meg magamnak
Nem azért vagyok itt, hogy megmondjam a tutit.
Azért vagyok itt, hogy teret adjak annak, ami meg akar születni.
Ez nem mindenkinek komfortos.
De akinek igen, annak felszabadító.
Mert ebben a térben nem kell sietni, nem kell megfelelni, nem kell „jobbnak lenni”.
Csak jelen lenni.
És sokszor ez az, amire a legnagyobb szükség van.